Másnap viharos az idő, úgy dübörög a tenger, hogy este alig tudok elaludni. Följön a hold is, végigfekszik a tengeren az ezüsthíd, de minduntalan megtörik a hullámokon, amelyek nekivágódnak a betonmellvédnek, a szikláknak, végig a parton. Hármas ütem: csobbanás, robbanás, visszaporzás. Be kéne csukni az ablakot, de olyan jó a levegő.
A fecskék reggel készülődnek. Kevesen vannak a strandon, erős a szél is. Kifekszem, bemegyek a vízbe, de úgy nekem vágódik egy hullám, hogy hanyatt esem. Rengeteg tengeri növényt dob ki. Gyűlik, gyűlik. A partot elborítja, ezt a félkörös részt, amelynek a szélén napozni szoktunk, most több centiméter vastagon borítják a kagylók. Másnap, mikor lemegyek, látom, hogy igen sok él közöttük. Milyen furcsa. Rossz ez, vagy nem ismerik a románok a kagylót? Pontosan olyan, mint amit Franciaországban eszünk. Az élőket dobálom vissza a tengerbe. Reménytelen munka. Estig dobálhatnék.
Másnap látom, hogy óriási buldózerek jelennek meg, fölmarkolják, teherautókra teszik a zöld hínárt, a kagylókat, újból tisztogatják a partot. Majd a teherautók farolva elmennek. Gyermekek szaladnak le, felnőttek, és a maradék között turkálnak. Akkor is, mikor még telítve volt a tengerpart, kerestek valamit. A kilencedikről nem látom, hogy mit. Persze, a buldózer és teherautó nem fér mindenhova oda. A lépcső alján, ahogy lemegyünk a homokozóra, maradt egy-két méternyi terület, teli kagylókkal. Ezekre ráléptünk, összetörtek, napokig árasztották a bűzt a rothadó kagylók. A tengeri szél később elvitte, de ott helyben éreztük.
(...) Most találom meg az őslakósokat. Itt a tengerparton két sor ház néz egymással szembe. Blokk-házak. Ez a hátsó udvar. Óriási kartondobozok vannak kitéve, ezekben gyermekek ülnek, és játszanak. Kukák, a kukák körül szemét. Hátsó kertek, kerítés nélkül. A két szemben lévő ház között út vezet, iszonyú hepehupás. Kockakövekkel kikövezve, modern betonlapokkal. Hogyan tudnak egyes darabok lesüllyedni, mások fölemelkedni? Érthetetlen számomra. Biciklivel is közlekednek, de ilyenkor kitérnek, kitérőösvény van a bicikliknek, a hepehupán eltörne a kerék. Vasárnapi élet. Ruhát teregetnek, trécselnek az asszonyok. Érződik a sült vineta szaga. Egymásnak átkiáltanak az ablakokból, nevetnek. Fiatal lányok a hajukat szárogatják. Ez az a bizonyos élet, ami mindig annyira meglep. Mindenki derűs, jókedvű. Ugyanakkor cipekednek, sört hoznak, almát visznek egy kosárban, tejet befőttesüvegben. Ezeknek a vasárnapi ebédfőzés, a takarítás szórakozás. Nem precízen csinálják, nem sietnek, nem kell a nagy tisztaság, a nagy pontosság. Közben kóstolgatnak, beszélgetnek, nevetnek, énekelnek. Megyek tovább, nagy meglepetésemre egy újabb piacot találok, most vasárnap lezárt fabódékkal. Egyik-másik még nyitva. Nagy gyönyörűséggel járok körbe. Erre a piacra nem jönnek nyaralók.
Kijutok a házak közül, és elérem a templomot. Útközben megtalálom a mecsetet. Majd ide is lejövök, gondolom. Éppen nagyban mossák föl az előterét, azt a bizonyos mosakodóteret. Oszlopokkal van körülvéve, ott a rituális kút. Parányi kis minaret. Az ajtaja most zárva. A friss víz szagát érzem a kövön. Megyek tovább a templom felé, eltévesztem az utat, kérdezem valakitől, hogy juthatok oda. Mutatja, hogy félkör alakban, de az nagyon messze van. „Itt kell legyen egy átvezető út.” „Igen – mondja -, egy kis ösvény. Ha megtalálja...Csak mindig jobbra a kis ösvényeken.”
(Polcz Alaine: Leányregény)