ELŐSZÓ,
AMELY UTÓSZÓNAK IS OLVASHATÓ
Kérdezzétek Konstantinápolyban: ki ismeri Zétát?
Mindenki azt mondja:
- Én is.
És némelyek hozzáteszik:
- Könyvtárosa ő a császárnak, és barátja a jeles Priszkosznak. Bölcs és becsületes ember. A szíve arany.
Hát én volnék az a Zéta. S bizony mondom: nem ismer engem senki. Igaz, hogy könyvtárosa vagyok a császárnak, és hogy Priszkosz szeret engem, de bölcs ember nem vagyok. A becsületem se folt nélkül való. És hát emberszeretetről szólhat-e az olyan, aki ölt?
Öltem. Embert öltem, nem is egyet: százat. Loptam is, csaltam is. Mindezt megírtam ebben a könyvemben, mintha gyónnék. A bölcsességemet is megítélhetik ebből, vagyis a bolondságomat, amelynél nagyobbat ember még nem követett el ezen a világon.
Azután mondják meg majd ők is, hogy ismertek-e engem. Dehogy ismertek! Az állatok ismerik egymást, az ember nem. Még Dzsidzsia sem ismer engem, pedig feleségem és őrzőangyalom, s nyitva előtte fiókom és szívem egyaránt. De azért nem ismer. Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.
Egy leány tanított erre engem.
- Gondolkodtam azon, amit mondtál - kezdte a gazda -, hát a rómaiaknál furcsa az a szokás, hogy tanítót állítanak a gyerekek mellé.
Illedelem szerint igennel vagy nemmel kellett volna felelnem, de mit illedelmeskedjek én az ilyen barbárnak, aki lóhúst eszik, és elzsebeli a szegény rabnak az erszénykéjét?
- Az ember csak neveléssel válik emberré - feleltem a tekintetemet fölemelve -, a két fiúcska eszesnek látszik.
- De hát mi az isten fekete csudájára taníttassuk őket?
- Először is a betűkre, uram. A betű a kulcsa a szellemi kincstárnak.
- „Szellemi kincstár?” Mi az a „szellemi kincstár”?
- A lélek gazdagsága, uram. Sok ezer ember gondolata, tudása, okossága vagy emléke, ami mind meg van gyűjtve a könyvekben, az évek sok elmúlt százai óta.
- Hát olvasásra tanítanád őket?
- Írásra és olvasásra, ha parancsolod, uram.
- Bolond vagy, te legény! Hát nem látod, hogy én gazdag ember vagyok? Annyi íródeákot fogadok, amennyit akarok. Hát minek tudjak én írni vagy a fiam?
Hogy ezt bosszúsan és igazának bizonyosságával mondta, nem mertem ellenkezni.
- Hát akkor matematikára.
- Mi az isten fekete csudája az?
- A számolás tudománya, uram.
- Hát az mire való? Én sose olvastam meg a barmaimat, mégis meglátom, ha lovam vagy tehenem hiányzik. Az aprójószág hol több, hol kevesebb. Mit számolgassuk? Arra való a kulcsár: tartsa észben, az! Hát még mit tanítanál?
- Geográfiát, históriát, filozófiát... - rebegtem aggodalmasan -, mindent, amit parancsolsz, uram.
- Ne beszélj énvelem görögül. Hunul beszélj.
- A geográfia a földnek ismerete, uram. Okos embernek jó ismernie az országokat, hegyeket, vizeket; hol milyen nép lakik? milyenek a városok? merre vannak bányák, püspökségek, hegyi átjárók, várak? hol milyen ipar dívik s más efféle.
- Ez már jó tudomány - bólintott elgondolkodva -, de ez se való gyereknek. Ez csak királynak való. A király oda viszi a népét, ahova ő akarja. A fő az, hogy a nép füves helyen legyen, folyóvíz mellett. Hát még mi tudományt ajánlasz?
- A históriát, vagyis történelmet. Az arról szól, uram, hogy akik előttünk éltek, miféle emberek voltak, kik voltak a királyaik és vezéreik. Miféle küzdelmekkel éltek? hogy erősödtek? hogy gyöngültek? hogy okosodtak a maguk szerencsétlenségein?
Csáth a fejét rázta.
- Ez a regösök dolga - mondotta - meg a hegedősöké. A fiaim nem szorultak arra, hogy tanulják ezt. Ha éppen effélék hallgatására van kedvök, hívatnak regöst, hegedőst: elmondatják. Hát még?
Már elfűtött a meleg.
- A filozófia, vagyis a bölcsesség tudománya - mondottam búsan -, a hét görög bölcs élete és tanításai. Különösen Arisztotelész, Epiktétosz, Plató és Szokratész...
Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember
A második forduló feladatait pdf. formátumban innen tudjátok letölteni.