A MANDRAGÓRA
A Borametzhez hasonlóan a mandragórának nevezett növény is közel áll az állatvilághoz, lévén hogy feljajdul, ha kitépik; jajszavától megőrülhet minden földi lény (Romeo és Júlia, IV, 3). Püthagorasz "antropomorf"-nak nevezte; a földművelés római tudósa, Lucius Columella "semi-homo"-nak, Albertus Magnus pedig azt írta róla, hogy még a nemek megkülönböztetésében is emberi. Plinius már korábban kijelentette, hogy a fehér mandragóra hím, a fekete pedig nőstény. Akárcsak azt, hogy a mandragóraszedők kardjukkal három kört rajzolnak a földre, s nyugatnak néznek; leveleinek oly erős az illata, hogy megnémíthatja az embert. Borzasztó veszélyeknek teszi ki magát, aki kihúzza; Josephus Flavius azt tanácsolja A zsidó háború utolsó könyvében, hogy idomított kutyát kell erre a célra használni. A mandragóra kitépése után a kutya ugyan kimúlik, ám a növény leveléből narkotikumok, varázsszerek és hashajtók készíthetők.
A mandragóra állítólagos emberformája sugallhatta azt a babonát, hogy vérpadok tövében nő ez a növény. Browne (Járványos hiedelmek, 1646) a kivégzettek zsírjával hozza összefüggésbe; Hanns Heinz Ewers népszerű regényíró pedig (Alraune, 1913) a felakasztott férfiak magjával. A mandragóra németül Alraune; korábban Alruná-nak mondták; a runa szóból származik, mely azt jelentette, hogy "titok", "rejtett dolog", s amellyel később az első germán ábécé betűire utaltak.
A Genezis-ben is találunk (30, 14) egy különös utalást a mandragóra nemzőképességére. A Talmud egyik XII. századi német zsidó kommentátora ezt írja:
"Egy madzagféle bújik ki a föld alól egy gyökérből, ehhez a gyökérhez van kikötve a köldökénél fogva, akár egy tök vagy egy dinnye, a Jadua nevű állat, de ez a Jadua tökéletesen olyan, mint egy ember: az arca, a teste, a keze, a lába. Mindent kiforgat és elpusztít maga körül, ameddig a madzag engedi. Nyílvesszővel kell elvágni a madzagját, s akkor kimúlik az állat."
Dioszkoridész orvos a varázslófűvel (Circaea), Kirké füvével azonosította a mandragórát; ez olvasható róla az Odüsszeia X. énekében:
Éjszínű volt a gyökér és tejszínű volt a virága:
istenek úgy nevezik, hogy mólü; kiásni nehéz ezt
földi halandónak; de bizony mindent tud az isten.
Devecseri Gábor fordítása.
A KARBUNKULUS
Az ásványtanban egyfajta rubint jelöl a karbunkulus, mely a "szenecske" jelentésű, latin carbunculus szóból ered; a régiek valószínűleg a gránátkövet értették rajta.
A XVI. században Dél-Amerikában egy titokzatos állatot kereszteltek el így a spanyol hódítók - titokzatosat, mert soha senkinek sem sikerült annyira megfigyelnie, hogy tudhatnánk, madár-e avagy emlős, s hogy toll fedi-e a testét vagy pedig szőr. Martín del Barco Centenera pap költő - ő állítólag látta az állatot Paraguayban - mindössze azt írja róla Argentína (1602) című művében, hogy "kisebbfajta állat, melynek egy csillogó szénhez hasonló, fényes tükör van a fején...". Egy másik hódító, Gonzalo Fernández de Oviedo azután azzal a drágakővel rokonítja ezt a sötétből felcsillanó fénytükröt - melyből kettőt is látott a Magellán-szorosban -, amelyet állítólag a sárkányok hordanak az agyuk mélyén. Ezt Sevillai Izidortól vette át, aki egykor azt írta az Etimológiák-ban, hogy "...azt sárkányagyból nyerik, ám csak akkor lesz belőle drágakő, ha élő állatból metszik ki; ezért vágják le a varázslók az alvó sárkányok fejét. Akik bemerészkednek a sárkányodúkba, preparált magot szórnak ott szét, hogy elaltassák a vadakat, s amint azok álomba zuhannak, levágják a fejüket, és kitépik a drágaköveket."
Eszünkbe jut itt Shakespeare varangya is (Ahogy tetszik, II, I), amely, noha "mérges és undok", "gyönyörű ékszert visel a fejében".1
A karbunkulus drágaköve vagyont és szerencsét hozott a megtalálójának. Barco Centenera sok viszontagságot állt ki, míg eme tünékeny állatra vadászott a paraguayi folyók és őserdők vidékén; sosem lelt rá. Ma sem tudunk ennél többet a karbunkulusról, sem titokzatos fejkövéről.
Szabó Lőrinc fordítása.
A SÁRKÁNY
Sokféle formát ölthet a sárkány, de mind kifürkészhetetlen. Jobbára úgy képzelik el, hogy lófeje, kígyófarka van, az oldalán több nagy szárny, négy mancsán pedig négy-négy karom. Emlegetni szokták továbbá kilenc rokon vonását: a szarva szarvasra emlékeztet, a feje tevére, a szeme ördögre, a nyaka kígyóra, a hasa csigára, pikkelyes bőre halra, a karma sasra, a talpa tigrisre, a füle ökörre. Olyan sárkányfajta is létezik, amelynek nincs füle, s a szarvával hall. Gyönggyel is szokás ábrázolni: a nyakában függ, s a Napot jelképezi. A gyöngyében rejlik az ereje. Ha elveszik tőle, ártalmatlan.
A történetírók szerint a sárkánytól származnak az első császárok. Gyógyító erejű a csontja, foga, nyála. Tetszése szerint lehet látható, illetve láthatatlan az ember tekintete előtt. Tavasszal felköltözik az égbe; ősszel alámerül a vizek mélyére. Egyes fajtáknak nincs szárnyuk, azok saját lendületükkel repülnek. A tudomány számos fajtát is megkülönböztet. A Mennyei Sárkány az istenek palotáit hordja a hátán, s vigyáz rájuk, nehogy a földre zuhanjanak; az Isteni Sárkány - az emberiség javára - szelet kavar és esőt ád; a Földi Sárkány megszabja a folyók és patakok folyását; a Föld Alatti Sárkány őrzi az ember elől elrejtett kincseket. A buddhisták szerint semmivel sincs kevesebb sárkány, mint ahány hal nyüzsög a számtalan koncentrikus tengerben; valahol a világegyetemben létezik egy szent jel, amely kifejezi pontos számukat. A kínaiak jobban hisznek a sárkányokban, mint bármely más istenben, mert a felhők változó alakjai közt sűrűn látják őket. Shakespeare ugyancsak megfigyelte, hogy vannak sárkány alakú fellegek: "Láthatunk néha sárkányforma felhőt..."1
A sárkány a hegyek ura, a földjóslás egyik eleme, sírok közelében él, része a Konfucius-kultusznak, a tengerek Neptunusa, de a szárazföldön is feltűnik. A Tengeri Sárkánykirályok tündöklő, víz alatti palotákban laknak, s opálon meg gyöngyön élnek. Öt ilyen király létezik: a vezér középen van, a többi négy pedig egy-egy égtájat jelöl. Egy mérföld hosszú a testük; ha megmozdulnak, összeütődnek a hegyek. Sárga pikkelypáncél védi a testüket. Pofájuk alatt szakáll díszeleg; szőrös a lábuk, a farkuk. A homlokuk kinyúlik lángoló szemük fölé, apró és vastag a fülük, mindig tátva a szájuk, hosszú a nyelvük s hegyes a foguk. Leheletükben megfőnek, testgőzükben pedig megsülnek a halak. Ha feljönnek a víz színére, örvények és tájfunok támadnak; ha a levegőben repülnek, olyan vihart kavarnak, hogy az lesöpri a városokban a háztetőket, s áradást hoz a mezőkre. Halhatatlanok, s bármekkora a távolság köztük, szavak nélkül is tartják a kapcsolatot egymással. Mindig a harmadik hónapban készítik el a felsőbb egeknek szóló évi jelentésüket.
Vas István fordítása (Antonius és Kleopátra, IV. 14, 2).
Jorge Luis Borges: Képzelt lények könyve
https://terebess.hu/keletkultinfo/lenyek.html
Feladatlap letöltése itt.
Javítókulcs letöltése itt.
Figyelem! Az elküldött fényképek felhasználásra kerülnek a médiafelületeinken.
