I. Feladatlap

- Robert E. Lee Ewell!

A bírósági írnok harsogó hangjára egy apró termetű, hetyke tartású férfi kelt fel a helyéről és furakodott előre a bírósági emelvényhez; a nyaka hátul elvörösödött a neve hallatára. Amikor megfordult, hogy letegye az esküt, láttuk, hogy az arca ugyanolyan vörös, mint a nyaka. Azt is láttuk, hogy semmiben sem hasonló a nagy Lee tábornokhoz, akiről a nevét kapta. Frissen mosott, ritkás haja égnek állt, vékony, hegyes és fényes orra volt, és szinte nem is volt álla, a feje pedig valósággal egybenőtt kurta nyakával.

- Isten engem úgy segéljen – mondta hetvenkedő hangsúllyal.

Minden Maycombhoz hasonló nagyságú városban akadtak a Ewellékhez hasonló családok. Helyzetükön a gazdasági viszonyok hullámzása semmit nem változtatott – a Ewellek megyei segélyekre szorulva tengődtek a gazdasági virágzás napjaiban ugyanúgy, mint a legsúlyosabb gazdasági pangás idején. Az oktatásügyi hatóságok képtelenek voltak iskolába járásra kényszeríteni rengeteg számú ivadékukat, a közegészségügyi hatóságok nem tudták kigyógyítani őket a velük született betegségekből, se megszabadítani a különféle férgektől, se a piszkos környezet okozta bajoktól.

(...) Senki nem tudta biztosan, hány gyerek van a Ewell családban. Egyesek szerint hat, mások szerint kilenc, rendszerint több szurtos arc jelent meg az ablakokban, amikor valaki elment a ház előtt. Igaz, hogy jóformán senki nem járt arra, hacsak karácsonykor nem, amikor az egyházak szeretetcsomagokat osztogattak, és a polgármester megkérte a lakosságot, hogy Zeebónak nyújtott segítségképpen a leszedett karácsonyfát és az összegyűlt szemetet maga vigye ki a szeméttelepre.

            Atticus előző karácsonykor minket is magával vitt, amikor ő is eleget tett a polgármester kérésének. Az országútról egy salakút vezetett a szeméttelepen keresztül egy kis néger településhez, amely mintegy ötszáz yardnyira volt Ewellék házán túl. Az országútra vagy háttal kellett visszamenni a szeméttelepről, vagy végigmenni a salakúton egészen a négerek házáig, és úgy fordulni vissza. Legtöbben ezt tették, megkerülték a négertelepet, és úgy tértek rá újra az országútra. A hideg decemberi alkonyaton az apró négerházak tisztáknak és barátságosaknak látszottak; halványkék füst szállt fel a kéményekből, és az ajtókon át látni lehetett a tűzhely aranyló fényét. Kellemes illatok terjengtek: a roston sülő csirke és szalonna szaga egybevegyült a csípős esti levegővel. Jem és én úgy gondoltuk, hogy talán mókuspecsenyét sütnek, de Atticus, aki sokáig élt falun, megállapította, hogy oposszumot és üregi nyulat; de ezek az illatok mind eltűntek Ewellék háza táján.

            A tanuk padja előtt álló, apró termetű férfit csak az különböztette meg közvetlen szomszédaitól, hogy forró vízben külön erre az alkalomra lúgos szappanal fehérre mosta az arcbőrét.

- Robert Ewell? – kérdezte Mr. Gilmer.

- Az a nevem, százados úr.

(Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!)