FELADATSOR 2024 országos szakasz
Javítókulcs 2024 országos szakasz
A Földközi-tenger felől érkező sötétség eltakarta a helytartó szeme elől a gyűlölt várost. Eltűntek a templomot a félelmetes Antonius-bástyával összekötő függőhidak, s az égből leereszkedő feketeség elöntötte a hippodrom szárnyas isteneit, a lőréses falú palotát, a piacot, a karavánszerájt, az utcákat, a tavakat... Elveszett Jerusalaim, a hatalmas város, mintha sosem létezett volna. Mindent felfalt a sötétség, amely megriasztott minden élőlényt Jerusalaimban meg a város környékén. A félelmetes felleg a tenger felől érkezett, a tavaszi Niszán tizennegyedik napján, estefelé. A felleg már ráhasalt a Koponyahegyre, ahol a hóhérok nagy sietve megadták a kegyelemdöfést a halálraítélteknek; már elérte a templomot, füstölgő áradatokban ereszkedett le a szentély dombjáról, és elöntötte az Alsóvárost. Behatolt az ablakokon, és az embereket a girbegurba sikátorokból bekergette a házakba. Nem sietett kiontani víztartalmát, egyelőre csak villámokat lövellt. Mihelyt tűzfény hasította ketté a füstös, fekete kotyvalékot, a vaksötétből kibukkant, szinte felrepült a szentély hatalmas tömege, csillogó, pikkelyes tetejével. De szempillantás alatt kihunyt, és a templom ismét a feneketlen sötétségbe zuhant. Még néhányszor kiemelkedett így, s újra visszazuhant, és zuhanását minden alkalommal katasztrófát sejtető mennydörgés kísérte. A remegő villanások előhívták a feneketlen mélységből a templommal szemközti dombon emelkedő palotát is, Nagy Heródes palotáját; félelmetes, szem nélküli aranyszobrok repültek a fekete mennybolt felé, könyörgően emelve feléje kezüket. De az égi tűz újra elbújt, a mennydörgés súlyos robaja visszakergette a sötétbe az aranybálványokat. Váratlanul zúdult le a zápor, és akkor a zivatar orkánná fokozódott. Azon a helyen, ahol déltájban a prokurátor meg a főpap beszélgettek a kertben a márványpad közelében, hatalmas reccsenéssel kidőlt egy ciprusfa, derékba törve, mint a nádszál. A záporral, vízpermettel együtt leszaggatott rózsák, magnólialevelek sodródtak az oszlopcsarnokba, homokkal, apró gallyakkal keveredve. Szélvihar tépázta a kertet. Az oszlopcsarnokban azidőtt csak egyetlen ember tartózkodott: a helytartó. Most nem ült, hanem hevert az étellel, boroskancsókkal megrakott alacsony asztal mellett. Az asztal túloldalán lévő kerevet üres volt. A prokurátor lábánál eltakarítatlan vörös tócsa - mintha vértócsa volna - és törött kancsó cserepei. A szolga, aki még a vihar előtt asztalt terített a helytartónak, valahogy megijedt pillantásától, attól félt, hibázott, és a helytartó úgy megharagudott rá emiatt, hogy földhöz vágta a boroskancsót e szavakkal: - Miért nem nézel a szemembe, amikor tálalsz? Talán elloptál valamit? Az afrikai fekete arca megszürkült, szemébe halálos rémület ült ki, összerezzent, és kis híján eltörte a második boroskancsót is; de a prokurátor haragja váratlanul éppoly gyorsan elfüstölgött, mint ahogy fellobbant. Az afrikai már szaladt volna, hogy összesöpörje a szilánkokat, és feltörölje a tócsát, de a helytartó intett, hogy tűnjön el: a tócsa így ott maradt. A rabszolga most, a zivatar alatt, elbújt az egyik fülkébe, egy lehajtott fejű meztelen nő szobra mögé; nem mert ura szeme elé kerülni, ugyanakkor attól is reszketett, hogy elmulasztja a pillanatot, amikor a helytartó magához inti. A zivataros sötétségben kerevetén fekvő helytartó tehát maga töltögette a bort serlegébe, nagy, mohó kortyokban ivott, néha-néha a kenyérért nyúlt, apró darabkákat tördelt belőle, s úgy nyelte, időről időre kiszívott egy-egy osztrigát, citromot rágott hozzá, és megint ivott. Ha nem zúg a zápor, nem zeng az ég - olyan erővel, hogy már-már úgy tetszett, beomlasztja a palota tetejét -, ha nem kopog a
jégeső az oszlopcsarnok lépcsőin, akkor hallani lehetett volna, hogy a helytartó magában beszél, valamit mormol. És ha az égi tűz bizonytalan remegése állandó fénnyé változik, a megfigyelő észrevehette volna, hogy a prokurátor arca, álmatlanságtól és bortól vörös szegélyű, gyulladt szeme türelmetlenséget fejez ki, hogy nemcsak a bortócsába fúlt két fehér rózsát nézi, hanem minduntalan a kert felé fordítja arcát, a felcsapó víz- meg homokpermet felé - mert vár valakit, türelmetlenül vár. Elmúlt valamennyi idő, és a vízfüggöny a helytartó szeme előtt lassan ritkulni kezdett. Akármilyen heves volt a vihar, lassan lecsillapodott. A faágak már nem recsegtek, nem törtek. Az égzengés, villámlás megritkult. Jerusalaim felett már nem fehér peremű, sötétlila szemfedő csüngött, hanem közönséges szürke utóvédfelhő. A zivatar elszállt a Holt-tenger felé.
-
És Margarita újra kirepült a medencés szobából. A tulipános emelvényen, ahol a bál elején a keringőkirály zenekara játszott, most majomjazz őrjöngött. Bozontos pofaszakállú, hatalmas gorilla vezényelt nehézkesen táncikálva, kezében jókora kürt. Egy sorban orangutánok ültek, csillogó réztrombitákat fújva. Vállukon vidám csimpánzok lovagoltak, ők a harmonikát nyaggatták. Két oroszlánsörényes galléros pávián zongorázott, de a zongora nem is hallatszott, túlharsogta a szaxofon, hegedű, dob, amelyet gibbonok, mandrillok és selyemmajmok fújtak, cincogtattak, pergettek. A tükörfényes padlón számtalan pár siklott, hallatlanul ügyes, hibátlanul tökéletes mozdulatokkal, mindig egy irányba; közeledve, mint a fal, szinte elsöpörtek mindent, ami útjukat állta. A táncoló sokaság felett eleven atlaszselyem pillangók lebegtek, a mennyezetről virágeső hullott. A villany kialudt, helyette az oszlopfőkben miriádnyi szentjánosbogárka gyúlt ki, s a levegőben lobogó lidércfények úsztak. Az egyik teremben oszlopokkal körülvett óriási medencét pillantott meg. A közepén gigászi fekete Neptun fröcskölt szájából széles, rózsaszínű sugarat.
... ám ekkor Korovjov karon fogta Margaritát, és elvitte a fürdőzőktől. Margaritának úgy rémlett, mintha elrepülne valahová messze, és ott kővel szegélyezett mesterséges tavakban osztrigatömegeket látna. Majd üvegpadló felett szállt el; a padló alatt pokolkemencék tüze lobogott, fehér sipkás ördögszakácsok suhantak köztük ide-oda. Végül már semmit sem értett, agya mit sem regisztrált az egészből, csak valami pincehelyiségre emlékezett, ahol fáklyák világítottak, pincérlányok szénparázson sistergő húst sütöttek...
Azután harmonikázó, táncoló jegesmedvét látott az esztrádon, meg egy kicsike szalamandra-bűvészt, amelyet nem fogott a tűz...
Mihail Afanaszjevics Bulgakov: A Mester és Margarita